Blikk Nők Romantika

Receptkereső

Név:

Hozzávalók:

Csak fényképes:

Nehézség:

hirdetés

Blikk Nők Romantika: Édesítsd meg az életem!

Szerző:
Lilian Rogers
| Még senki sem szólt hozzá. Legyél te az első!
Cimkék:
szerelmes regény,
szerelem,
romantika,
boldogság,
Blikk Nők Romantika,
Blikk Nők

Rosie, a gyönyörű, 34 éves mestercukrász Saint Tropez egyik legfelkapottabb éttermében dolgozik. Imádja a munkáját, amely kitölti az egész életét, annál is inkább, mert kollégáin kívül senkije sincs, hiszen szülei évekkel ezelőtt meghaltak. Arnaud, az étterem vezetője apja helyett apja a lánynak, ám a férfi váratlanul megbetegszik. Rosie összeomlik, attól retteg, hogy az utolsó támasza is elhagyja. Ekkor bukkan fel a szemtelenül jóképű és legalább ugyanennyire beképzelt Nicolas, Arnaud unokaöccse, hogy átvegye beteg nagybátyjától az étterem irányítását. Ám a rémesen idegesítő férfi nemcsak Rosie munkahelyét, de az életét is fenekestül felforgatja.

1. fejezet

– Így ni! – a fiatal nő leeresztette a kezében tartott habzsákot, és az arcán elégedett mosoly suhant át az előtte tornyosuló óriási, balett-táncosnőt formázó mandulatorta láttán. Fejét oldalra billentve szemlélte a remekművet, ahogyan a mögötte álló, hozzá hasonlóan tetőtől talpig fehérbe öltözött csapat is.
– Elképesztő vagy, Rosie! – hüledezett egyikük. – Életemben nem láttam még ehhez fogható gyönyörűséget! – azzal a lányhoz lépett és megölelte.
– Mint mindig, most is túlzol, Jean – válaszolta Rosie, de azért szemmel láthatóan jólesett neki az elismerés. – Nos, fiúk, csomagolhatjátok a kisasszonyt, Madame Walfort már biztosan nagyon várja.
– Még hogy várja! Szerintem egy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka, annyira izgult, hogy ezúttal milyen remekművel nyűgözheti le a bridzsklub felettébb előkelő dámáit, akiket persze remélhetőleg megesz a penész az irigységtől – kacsintott mindentudón egy másik fehér ruhás.
– Aztán majd szokás szerint érkezik a nagy csokornyi krókusz köszönésképpen. Minden hónapban sikerül felülmúlnod önmagad. Halvány fogalmam sincs, hogyan csinálod?! – sóhajtott egy óriásit a harmadik kolléga.
Rosie, a 34 éves, öt aranyérmes mestercukrász akár már hozzá is szokhatott volna ahhoz, hogy a keze alól kikerülő cukrászcsodák újra és újra ámulatba ejtik még a szakavatott szemeket is, ám az aprócska, filigrán, szöszke teremtés sokkal szerényebb volt annál, hogy ne döbbenjen meg minden egyes alkalommal a művei által kiváltott csodálaton.
– Na, most aztán elég, ez már tényleg túlzás! Mindenki menjen szépen a dolgára! – tapsolt sürgetőn a dicséretek alanya. – Tényleg szép lett, bárcsak szegény Arnaud is láthatná! – szakadt ki a mellkasából egy fájdalmas sóhaj.
– Biztosan el lenne ájulva, sőt, a melle a falig dagadna büszkeségében! Sebaj, kislány! Meglátod, nemsokára megint itt koslat majd közöttünk a vén lókötő, és az agyunkra megy majd, ahogy esetlen léptei nyomán kiborul minden serpenyő és lábos, és a konyhán eluralkodik a totális káosz – veregette meg vigasztalón a lány vállát a korábban Jean-nak nevezett, ősz hajú férfi.
Egy pillanatra az összes jelenlévő tekintete a semmibe révedt – nem túlzás, egyenesen imádták a főnöküket –, de aztán újra mozgásba lendültek, és a hatalmas helyiség egy felbolydult méhkashoz lett hasonlatos. A La Petite Princesse, Saint Tropez egyik legkedveltebb éttermének konyhájában ezzel folytatódott tovább a munka, hogy a betérő rengeteg vendég közül kivétel nélkül mindenki úgy lépje majd át az elfogyasztott ebéd vagy vacsora után a küszöböt, hogy összehasonlíthatatlanul szebbnek lássa a világot, mint mielőtt jó sorsa az étterembe vezérelte. Erre pedig a garanciát éppen a Rosie-t ölelgető őszes úr, Jean, a konyhafőnök és nem mellesleg maga Rosie – és az ő csodás édességei – jelentette. A két avatott mester messze földön híressé tette a La Petite Princesse-t, s dúsgazdaggá annak tulajdonosát, az előbb említett és minden beosztottja által a rajongásig szeretett Arnaud-t, teljes nevén: Arnaud Lapint.
Rosie feszült figyelemmel követte az óarany, pink és kivizöld színekben pompázó tortát a hatalmas dobozba emelő két férfi minden egyes mozdulatát, és az idegességtől meglódult pulzusa csak azután kezdett a normális szintre lassulni, miután legfiatalabb „gyermekét" elnyelte a hatalmas, elegáns selyemmel borított és gondosan kibélelt doboz biztonságot jelentő gyomra. Utolsó simításként ő maga biggyesztette az étterem szimbólumát képező halvány rózsaszínű százszorszépet a csomag tetejére, az aranyozott kártya mellé, amelyen a címzett neve és a La Petite Princesse csapatának jókívánsága szerepelt.
– Vihetitek, fiúk! – adta ki az ukázt, majd fél kézzel oldozni kezdte a derekán hátul megkötött kötényt, amelyen még ott díszelegtek az imént útnak indított mandulacsoda nyomai. – Jó pihenést mindenkinek! – hangja fáradtan csengett, ahogy visszaszólt a konyhában sertepertélő hadnak.
– Neked is, Rosie! Pusziljuk Arnaud-t! Tessék, vörösborban párolt kacsamell – nyomta a csinos kis ételhordót a távozó lány kezébe Jean.
Rosie, mintegy nyugtázva a jókívánságot, megemelte a kezébe tuszkolt csomagot, és a személyzetnek kialakított hátsó kis lakás felé vette az irányt. A hatvan négyzetméteres épület közvetlenül az étterem udvaráról nyílt. Az alkalmazottai nem véletlenül szerették annyira főnöküket: Arnaud ezzel a lakályos kis házacskával is az ő kedvükben akart járni. A lakásban kényelmesen átöltözhettek a munka kezdetével és végeztével, lemoshatták magukról az egész napos konyhai munkával elkerülhetetlenül együtt járó ételszagot, ha tehették, pihenhettek kicsit vagy éppen bulit rendezhettek, mikor a kollégák közül valakinek születésnapja volt. Ha pedig elhúzódott az esti műszak, akkor rendszerint ott is aludt, akinek már nem volt ereje vagy éppen kedve hazaautózni. Arnaud igazi kis családot szervezett maga köré, éppen ezért szinte tolongtak a jobbnál jobb szakemberek, hogy a híres nevezetes La Petite Princesse csapatához tartozhassanak.
Ám azt mindenki tudta, hogy oda bekerülni majdnem egyenlő a lehetetlennel: a rendszer szinte kihalásos alapon működött, másrészt pedig csak nagyon kevesen feleltek meg Monsieur Lapin szigorú elvárásainak, amely nemcsak a szakmai felkészültséget mérte, hanem az emberi tulajdonságokat is alaposan górcső alá vette. Az egyéves próbaidőről már nem is beszélve. Ezt minden egyes leendő La Petite Princesse csapattagnak ki kellett töltenie. Csupán egyetlen kivétel akadt: Rosie, akit Arnaud azonnal befogadott, nem csak az étterme csapatába, a saját életébe is.

 

Rosie már pici gyerekkorában tudta, hogy olyan cukorcsodákat akar alkotni, mint amilyeneket édesapja, aki Párizs egyik legelőkelőbb kávéházának volt a cukrászfőnöke. Apja és édesanyja maximálisan támogatták a tervét, s miután lányuk elvégezte a helyi, sartruville-i alapiskolát, az ország legjobb cukrászakadémiájára küldték, majd onnan Belgiumba és Svájcba, hogy a legkiválóbb mesterektől leshesse el a szakma minden titkos csínját-bínját. A szülei nem dúskáltak a pénzben, de minden erejükkel azon dolgoztak, hogy Rosie semmiben ne szenvedjen hiányt, s nem csak az iskolázását illetően. Meseszerű, csokoládé- és mandulaillattal átitatott gyerekkora volt: szinte minden szabad percében apukája körül sertepertélt, aki megengedte, hogy a maradék marcipándarabokból megalkossa a saját kis édességcsodáit. Osztálytársai rettenetesen irigykedtek a kis Rosie-ra, és nagyon igyekeztek, hogy a barátai lehessenek és általa bejussanak a minden gyermek álmát jelentő édességes pult mögé. Gyönyörűséges évek voltak, ugyanúgy, ahogy a cukrászakadémián töltött idő. Rosie azzal foglalkozhatott, ami a szenvedélye volt. Minden lehetséges versenyt megnyert – hatalmas boldogságot okozva ezzel imádott szüleinek. Tudta, nyílegyenes útja először édesapja mellé segédnek, majd a saját cukrászatába vezeti majd. Ám az őt védő, szeretettel és önfeledt gondoskodással kipárnázott, álmokkal tűzdelt védőburok egy szörnyűséges napon darabjaira hullott. Rosie huszonnégy éves volt akkor. Éppen csokoládés sajttortát sütött – a papa kedvencét –, amikor megszólalt a telefon. A ma napig emlékszik minden egyes szóra, amit az idegen hang a kagylón keresztül közölt vele: „Kisasszony! Az autópálya-rendőrség tisztjeként ezúton értesítem, hogy a szülei, Madame és Monsieur Foret a mai napon végzetes autóbalesetet szenvedtek a 214-es sztráda 22-es lehajtójának közelében. Fogadja őszinte részvétemet!"
Rosie lelkének egy darabját a szülei élettelen testét rejtő koporsókkal együtt eltemették a sötét földbe. A temetés után útnak indult, s mint az űzött, sebzett vad, két évig barangolt Franciaország-szerte, míg egy napon belépett a La Petite Princesse ajtaján. Ennek már nyolc esztendeje.

– Szegény Arnaud, remélem, már jobb színben talállak! – sóhajtotta Rosie, miután frissen zuhanyozva, átöltözve, kezében a férfi vacsorájával a kocsijához indult.
Ám még mielőtt kinyitotta volna a citromsárga, ősöreg kabrió ajtaját, sarkon is fordult. Annak ellenére, hogy már majdnem délután öt óra volt, még mindig szikrázóan sütött a nap, úgy döntött hát, inkább elsétál a csupán pár saroknyira lévő klinikára, ahol a főnökét ápolták. Bár már hosszú évek óta élt Saint Tropez-ben, még most, ennyi idő után is rácsodálkozott a platánokkal szegélyezett sétányról elé táruló látványra: a bársonyosan hívogató part menti föveny mellett az égszínkék, csillámlón fodrozódó hatalmas víztömegre és a messzi távolban felbukkanó horizontra. Már akkor tudta, hogy a dél-franciaországi Riviéra méltán híres városa visszavonhatatlanul elrabolta a szívét, amikor először ment végig a habókos franciákkal és nem kevésbé bolondos külföldi turistákkal teli, összevissza tülkölő autókkal zsúfolt utcán, hogy aztán besétáljon a La Petite Princesse és egyúttal Arnaud Lapin életébe is.
A klinika bejáratánál a pocakos portás már kedves ismerősként üdvözölte, ám amikor a lány már nem láthatta, egy elismerő halk füttyszó kíséretében sokatmondóan megpödörte a hagyománytisztelő dél-vidéki francia férfiakra oly jellemző méretes bajszát.
Mielőtt belépett volna a kórterembe, Rosie bekukucskált a résnyire nyitott ajtón. Hál' istennek, jobb színben van, mint tegnap – állapította meg az ágyban fekvő, éppen meccset néző beteg láttán.
– Ott lenne a helyed köztük, még ma is lefőznéd valamennyit! – nyomott egy cuppanós puszit a láttára felderülő borostás arcra.
– Nem szép dolog gúnyolódni szegény öregeddel! Bár, ami azt illeti, ezeknek a falábúaknak tényleg nemigen lenne esélyük a nagy Arnaud Lapin ellen. Mármint úgy értem, a negyven évvel ezelőtti nagy Arnaud Lapin ellen – nyögte, miközben fekvőből ülő helyzetbe próbálta tornázni magát.
Rosie letette a vacsorát rejtő zacskót, és meg sem próbált a férfi segítségére sietni. Jól ismerte Arnaud-t, tudta, hogy éppen elég a büszkeségének megküzdeni a kórházi kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy a fehér köpenyesek segítségét kell kérnie minden alapvető dologhoz, azt már nem viselné el, ha Rosie is magatehetetlen betegként bánna vele. – Ma este mivel kényezteti a fertelmes kórházi koszthoz alkalmazkodni képtelen, szegény gyomromat a jó öreg Jean? – pillantott az ígéretesen illatozó zacskóra.
– A kedvenced, a héten már másodszor! Csak a szigorú professzor meg ne tudja! Hátraköti a sarkamat! – kacsintott cinkosan a lány.
Amíg Arnaud jó étvággyal lapátolta befelé a konyhafőnök műremekét, Rosie elmesélte a nap eseményeit, közben pulzusa minden alkalommal meglódult, amikor a kórterem ajtaja előtt elhaladt valaki. Tudta, hogy nem lenne szabad Arnaud-t ilyen étkekkel traktálni, de a férfi három kórházi nap után szinte sírva könyörgött a megszokott ízekért. Rosie Jean lelkére kötötte, hogy bánjon csínján a zsiradékkal és a fűszerekkel, ezt persze Arnaud rögtön észrevette, de esze ágában sem volt reklamálni.
– Ez fenséges volt, köszönöm, csillagom! – törölgette hálásan a száját az öreg, majd megfogta Rosie kezét, és egy hatalmasat sóhajtott. – Komolyan kell beszélnünk, drágám!
Mire Rosie vészjóslóan forgatni kezdte a szemeit.
– Ha most megint azzal jössz, hogy hívassam ide Vincent atyát, mert gyónni akarsz, én esküszöm, kezembe veszem ezt a ketyerét, és addig rázatlak az ágyaddal, amíg az ostoba ötletedet végképp ki nem űzöm abból a bolondos vén fejedből – vette a kezébe fenyegetően a hiper-modern ágy távirányítóját a lány.
– Eszemben sincs idecitálni a vén templomi denevért, egészen másról van szó! A Princesse-ről akarok beszélni. Ez most tényleg komoly dolog, ülj ide, Rosie – paskolta meg maga mellett a lepedőt Lapin.
Rosie befészkelte magát a kényelmesnek éppen nem mondható kórházi ágyba, és várakozva nézett Arnaud-ra. Valami azt súgta, hogy cseppet sem fog neki tetszeni, amit a főnöke mondani készül. Arnaud habozása csak még jobban erősítette benne a gyanút.
– Nos, bár mindenki azzal etet, hogy mennyire jól nézek ki, és hogy mennyire nincs baj, én pontosan tudom, hogy úgy festek, mint aki a sír szélén támolyog, és igenis baj van. Kislány, tudom, mekkora slamasztikában vagyok. Csitt, egy szót se szólj! – tenyerével finoman betapasztotta a lány száját, mielőtt Rosie közbeszólhatott volna. – Ne aggódj, ennek ellenére eszem ágában sincs elpatkolni. Viszont bizonyos döntéseket meg kellett hoznom... – nagy levegőt vett, majd folytatta: – Mióta ismerlek, gyermekemként szeretlek, és ehhez mérten is akarok gondoskodni rólad. A tiéd mindenem. Biztos vagyok benne, hogy a La Petite Princesse-nek is sokkal jobb vezetője leszel, mint én valaha voltam, de azt is tudom, hogy még nem vagy kész a feladatra. Nem azért, mert nem lennél képes eligazgatni a helyet, korántsem erről van szó. Te iszonyúan tehetséges cukrász vagy, és azt szeretném, ha kiélnéd magad ebben a szerelemben, még mielőtt az unalmas cégvezetéssel kell foglalkoznod. Igaz, ami igaz, az üzleti élethez meg kell egy kicsit edződnöd, vastagabb bőrt kell növesztened arra a csinos kis pofikádra, éppen ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb tanárt hozom ide neked. Rosie, megkértem Nicolas-t, hogy átmenetileg vegye át a La Petite Princesse vezetését.
Rosie azt hitte, menten lefordul az ágyról.
– Mondom: átmenetileg! Csak amíg én ilyen ramatyul vagyok, és amíg nem találunk egy olyan embert, egy asszisztenst melléd, aki majd leveszi a cégvezetéssel kapcsolatos adminisztrációs feladatokat a válladról – tette hozzá sietve a férfi, hátha csillapítani tudja a lány felháborodását, és megelőzheti a kitörni készülő vihart. Hiú ábránd volt...
Rosie úgy érezte, menten felrobban: a szemei vészjóslóan szűkültek össze, a szája széle pedig remegett az indulattól. Mérhetetlen dühe ellenére is tudta, hogy fékeznie kell magát, vigyáznia kell Arnaud beteg szívére.
– Micsoda? Hogy idehozod Nicolas-t? Azt a Nicolas-t?! Hát, barátocskám, van egy rossz hírem: neked nem a szíved beteg, hanem a fejeddel van súlyos gond! – próbálta viccel palástolni a felháborodását, de hiába erőlködött, a megrázkódtatás erősebb volt, mint az önuralma. Elsírta magát. – Az a szemét majdnem tönkretett téged, minket, a Princesse-t! Hogy juthatott eszedbe, hogy éppen tőle kérj segítséget?
Arnaud  – látva a lány kétségbeesett tekintetét – legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
– Rosie, hidd el, az a régi ügy csak félreértés volt, Nicolas jó fiú, megbízhatunk benne. Nekem és neked pontosan rá van szükségünk, kicsim! Az étteremről már nem is beszélve. Bízz bennem!
Rosie nagyot nyelt, és minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugalmat erőltessen magára. Tudta, hogy Arnaud beteg szívét nem szabad felesleges izgalmaknak kitenni.
– Ha így gondolod, akkor biztosan így helyes! Remélem, nem tévedsz – fagyos szavai szinte koppanva visszhangoztak a kórterem falairól. – És mikor érkezik ez a makulátlan jó fiú?
– Nos, ez a másik dolog... Meg szeretnélek kérni, hogy menj ki érte a reptérre... ööö... holnap reggel kilencre – Arnaud villámgyorsan hadart, hogy mielőbb túl legyen az újabb kellemetlen bejelentésen.
– Hogy mondod? – hüledezett Rosie. – Huszonnégy óránk sincs a Sátán érkezéséig? Jézusom, Arnaud, szerinted hogy fogom én ezt beadagolni a többieknek? Tulajdonképpen sehogy, mert hiszen mielőtt felkészíteném őket a csapására, már ott fog állni az orruk előtt. Ki fogják csinálni, majd meglátod! Jobb, ha felkészíted. Jean főztjéből például ne egyen majd, mert az öreg tutira megmérgezi. Igaz is: mi a kedvenc étele? – kuncogott most már pimaszul a lány.
– Ne tedd tönkre még jobban szegény beteg szívemet, te galád kölyök! Ne szomoríts tovább! Menj és pihend ki magad! Holnap pedig pontban kilenckor széles, bájos mosollyal fogadd Nicolas-t! – nyomott egy elbocsátó puszit a lány arcára az öreg.

Rosie nagy sóhajjal az ajtó felé indult, ám Arnaud még utána szólt:
– Rosie! Kérlek, tartsd kordában a többieket, és tegyél róla, hogy Nicolas-t elkerüljék a gyanús kis balesetek, úgy mint ételmérgezés, defektes kerék vagy éppen véletlenül az italába kevert nagy dózis hashajtó!
– Megteszem, ami tőlem telik, de semmit sem ígérhetek! – vonta meg a vállát a nő, majd gyorsan eltűnt az ajtó mögött, így nem láthatta, hogy Arnaud rosszallóan, de fülig érő, megkönnyebbült vigyorral megcsóválja a fejét.


A Blikk Nők Romantika legújabb, Édesítsd meg az életem! Című kötetét keresse az újságárusoknál! Ára: 395 Ft.

Lapozz tovább

hirdetés