Anita tizenkilenc éves korában ismerkedett meg a sziklamászással, majd az alpesi és jégmászással. Mivel itthon igazán magas hegyek nincsenek, a környező országok magashegységeit látogatta, majd Dél-Amerika és a Himalája következett. A tavalyi Mount Everest mászása Anita hatodik Himalája-expedíciója volt.

- Eddig mindig magyarokkal másztam, tavaly azonban nem indult hazai expedíció az Everestre, ezért egy nemzetközi csapathoz csatlakoztam, akiket egyáltalán nem ismertem. Ennek megvolt az az előnye, hogy ők intézték az expedíció igen komoly szervezési részét. Az úthoz mindenképpen szükség van egy kinti ügynökség segítségére, ugyanis a csomagjainkat el kell juttatni a hegyre. Sokszor eltart egy-két hétig is, amíg az ember eljut az alaptáborig, ugyanis az igen messze van minden településtől.

Ritka jó hegyi levegő

Az alaptábort általában a hegy lábánál építik ki, kicsit feljebb pedig több magashegyi tábor segíti az akklimatizálódást a ritkább oxigéntartalmú levegőhöz. Az Everesten az alaptábor 5300 méter magasan helyezkedik el, feljebb pedig négy további tábort kell elérni a csúcshoz vezető úton. A hegymászók az alaptáborból indulnak, majd az egyre magasabban lévő táborokig másznak fel és vissza, néhány nap pihenő után újra fel egy magasabb szintre. Így hat-hétszer is meg kell tenni a felfelé vezető utat, hogy szokják a ritkább levegőt.

- A ritkább levegőn fáj az ember feje, rosszul érzi magát, lelassul, öt lépés után elfárad, nehezen lélegzik - magyarázza Anita. - Az Everesten van egy szakasz 8500-8600 méter fölött, amit halálzónának hívnak, mert itt már kritikusan kevés az oxigén. Ezt a szakaszt kevesen másszák meg oxigénpalack nélkül, és ehhez nagyon ideális körülmények szükségesek. Idén nem voltak megfelelőek a viszonyok, és senkinek sem sikerült így feljutnia, bár az eredeti elképzelés szerint Anita ezt szerette volna megkísérelni. Rendkívül veszélyes ez a szint, mert bármikor beállhat a hipoxiás állapot, amikor az ember minden előzetes rosszullét nélkül egyszerűen összeesik.

Az Everesten van egy ideális útvonal, amelyen tanácsos haladni, bár ezt gyakran befújja a hó, eltemeti a lavina. Általában látótávolságban elhelyezett bambuszrudak, zászlók jelzik az utat, a meredekebb szakaszokon pedig kiépített kötelek biztosítják, hogy a hegymászók ne zuhanjanak a mélybe, ha kicsúsznak. Sokan azt gondolják, a legkeményebb a csúcstámadás, pedig az egyes táborok közötti út is igen emberpróbáló. Az alap- és az egyes tábor között rendkívül töredezett gleccseren kell haladniuk a mászóknak, és az egyes jégtömbök között több száz méteres hasadékok lehetnek, nem beszélve arról, hogy bármikor lavina zúdulhat rájuk. Az Everesten a csúcstámadások általában éjszaka indulnak, mert még világosban vissza is kell érni a táborba, és a lefelé vezető út mindig veszélyesebb, mert a hegymászók már sokkal fáradtabbak.

Nagy a forgalom odafönn

– Reggel hat körül értünk a csúcsra – emlékszik vissza Anita. – Rendkívül felemelő érzés volt, de ez még nem a felhőtlen öröm állapota. Akkor még nem lehetett kiengedni, hiszen le is kellett jutnunk, ráadásul igen kellemetlen idő volt odafönn. Mínusz 35-40 fok, és fújt a szél is. Még a kameráink is befagytak, így mással fényképeztettük le magunkat a csúcson.

Az Everest valóban igen látogatott hely, évente több százan próbálnak feljutni, és az időjárás függvényében mindössze néhány nap alkalmas arra, hogy felmásszanak a csúcsra. Akad olyan év, amikor egyetlen ilyen nap sincs a rossz időjárás miatt. Tehát az alkalmas napokon több csapat is igyekszik feljutni.

Kérdeztem Anitát, most, hogy járt a világ tetején, mi lehet még a cél? Mosolygott:

– Ha valaki szereti a hegymászást, az a célja, hogy minél több hegycsúcsra felérjen. Nem csak a legnagyobbra...