A kapszula alakú, testmeleg, sós vízzel telített tartályban el tudsz szakadni a külvilág ingereitől, ugyanis a tartály tökéletesen hangszigetelt. A 30-40 centiméter mélységű erősen sós vízben a test lebeg, szinte a súlytalanság állapotában van, aminek következtében magától beáll a mély relaxáció állapota. Az elme – külső ingerek hiányában – csak befelé figyel. A relaxáció köztudottan csökkenti a stresszt és az ezzel kapcsolatos betegségeket, csökkenti a vérnyomást, megteremti az agy két féltekéjének összhangját, gyorsítja a gyógyulási folyamatokat.

Meztelenül a legjobb

Annyi ígéretes dolgot olvastam a csendkapszuláról, hogy gondoltam, magam is kipróbálom. Egy jógaközpontban felállított tartályra esett a szerkesztőm választása. A belépés előtt a központ egyik jógaoktatója, Diószegi Ádám mesélt az eddigi tapasztalataikról és a kapszula használatával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról.

- Rendszerint olyan emberek próbálják ki a csendkapszulát, akik rendkívüli stresszben élnek, fel vannak pörögve, és nem tudnak másképp ellazulni – magyarázza Ádám. – Itt minden külső ingert ki tudnak zárni, egyszerűen nem tud mást tenni, mint befelé figyelni. Egy darabig még biztosan pörög az elme, de pár perc után magától beáll a relaxált állapot. Mi a meztelen fürdőzést szoktuk javasolni, mert a fürdőruhának is van egy annyira finom érzete, ami elég ahhoz, hogy ne legyen mély a relaxáció. A lebegés során olyan izmok is el tudnak lazulni, amiről korábban nem is gondoltuk, hogy feszítjük őket. A fürdőzés során a fej és a fül is beleér a vízbe. Szoktunk adni a vendégeinknek egy fejtámaszt, ami kényelmesebbé teszi a fej fenntartását a vízen, és nyújtja a nyakat is. A víz és a fölötte lebegő pára testhőmérsékletű, nem is érzékelhető a kettő találkozása, csak ha az ember megmozdul, akkor érzékel egy csöppnyi hűvösséget.

Nehéz megszokni a semmitevést

A puding próbája az evés, megkértem hát Ádámot, mutassa meg a kapszulát. Kaptam törülközőt, egy üveg ásványvizet, és további néhány használati utasítást. Ádám egy hatvan perces programot indított el számomra (a sietőseknek van félórás program is!). Elmondta, hogy az indítástól számítva öt percem van arra, hogy lezuhanyozzak, és beszálljak a medencébe. Javasolta, hogy az arcom feletti mennyezetet egy ronggyal töröljem át, hogy a sós pára ne csöpögjön a szemembe.

Kicsit izgultam, nem voltam benne biztos, hogy akadály nélkül veszem a bezártságot. A központ honlapján olvasottak szerint lezuhanyoztam, megmostam a hajamat is, majd alaposan szárazra töröltem az arcomat, hogy a vízcseppek ne zavarjanak az ellazulásban. Óvatosan bekászálódtam a kapszulába (a sós víz erősen csúszik!), és magamra húztam a fedelét - és meggyőződtem róla, hogy ki is tudom nyitni, ha kell.

Egy darabig üldögéltem, hogy szokjam a feelinget, és megvizsgáltam a kapaszkodókra rögzített gombokat is. A bal kézhez legközelebbi a vészjelző, de Ádám megmutatta a hangerő szabályzó és a villanykapcsoló gombját is. Miután meggyőződtem róla, hogy minden úgy van, ahogy azt elmondták, megpróbáltam elhelyezkedni. Egy darabig küzdöttem a fejtámasszal, mert minduntalan kicsúszott alólam, de végül mégis megtaláltam a helyét a tarkóm alatt.

És tényleg lebegtem ég és föld között. A víz kellemes hőmérsékletű volt, sőt az egy óra alatt voltak szakaszok, amikor kifejezetten melegem volt. Ahogy Ádám ígérte, a program bekapcsolta a meditatív zenét, és néhány perc múlva fokozatosan elsötétedett a kabin. A zene úgy tíz percig szólt, aztán az is elhalkult, és beállt a csend. Olyan nagy csend, hogy a saját szívverésemet hallottam. Furcsa volt nagyon. Nem szoktam hozzá, hogy csak úgy semmittevésben heverészek napközben. De jó lenne, ha legalább olvashatnék! Egy darabig még elbíbelődtem annak a feszültségével, hogy nem csinálok semmit, majd arra lettem figyelmes, hogy olyan egyenletesen szuszogok, mint aki alszik. Ettől a megfigyeléstől egy kicsit éberebb lettem, majd ismét visszacsúsztam félálomba, és arra eszméltem, hogy legszívesebben oldalra fordulnék, és csakugyan aludnék. Valahogy ez a hanyattfekvés tartott meg az alvás és ébrenlét mezsgyéjén. Figyeltem magamat, ahogy szuszogok. Furcsa élmény volt.

Aztán egyszer csak visszatért a zene, döbbenten érzékeltem, hogy amit én tíz percnek hittem, az több mint fél óra volt. Próbáltam magamhoz térni. Emlékeztem, hogy Ádám említette, hogy ha a fény is kigyullad, ideje kimászni a medencéből.

Az relaxált eljárás működött: lassú, lusta és nyugodt voltam, mint egy cica, és olyan kipihent, mintha órákat aludtam volna. Amíg a hajamat szárítottam, elegendő időm volt, hogy tényleg visszatérjek a napközbeni tudatállapotomhoz.