Merre tovább, magyar gasztronómia? - jó ideje aktuális már ez a kérdés, így hát aligha véletlenül választotta ezt mottójául a Magyar Gasztronómiai Egyesület, amikor még tavaly júliusban, immár harmadszor is meghirdette a kifejezetten a jelen és a jövő új, nagy szakácsreménységeit felkutatni kívánó versenyét.

Az előzményekről röviden csak annyit, hogy a jelölteknek először október végén, egy selejtezőn kellett megmérkőzniük egymással - a kijelölt téma, az évszázados magyar étkezési szokásokból kiindulva stílszerűen a sertéshús volt, amit háromféleképpen is el kellett készíteniük -, hogy aztán a legjobb tizenkettő február 21-ikén már a döntőben mérje össze tudását és kreativitását. A szervezők szándéka és a kiírás szerint az esemény a hazai csúcsgasztronómia erőpróbája volt, ám a szakmán kívül a nagyközönség is képviseltette magát - méghozzá nem csak finnyás gasztrosznobok képében. És akkor következzen az abszolúte szubjektív beszámoló.

Csirke, reality és 8 percenként izgalom

A Ringier kétszemélyes gasztrokülönítménye nem sokkal 11 óra után érkezett a Gerbaud-házba, ahol ekkor már javában folyt a verseny. Update Norbi szavaival élve: égett a zsír rendesen, sisteregtek a serpenyők, a jobblétre szenderült húsalapanyagok - értsd: magyar, tanyasi csirkék, merthogy ők szolgáltatták a fogások fő témáját - szép sorjában várták, hogy az évszázados, hagyományos fogásokhoz képest más formában, az evolúciós zsákutcát kikerülve, új értelmet nyerjen az életük. És szerencsére így is lett! Ahogy mi, kibicek is nyertünk. Például azt, hogy a kézi kamerás közvetítésnek és a nagy méretű kijelzőnek hála, a legizgalmasabb perceket - egész pontosan szakácsonként azt a nyolcat, ami az étel tálalására és komplettírozására fordíthattak a versenyzők, mielőtt a műremekek az ötfős, nemzetközi szaktekintélyekből álló zsűri asztalára kerültek volna - mindenki nyomon követhette.

Üröm az örömben, hogy ha nem lett volna a kivetítő, ezekről a jelenetekről bizony sokan lemaradtunk volna: annyi kíváncsiskodó, szurkoló ember gyűlt össze, hogy már 1 óra körül simán ki lehetett volna tenni a „Belépés csak heringjelmezben, egyébként pedig MEGTELT!" táblát. Ami, mindent egyben vetve jó jel, hiszen azt bizonyítja, hogy a főzéshez, a gasztronómiához kapcsolódó élmények egyre népszerűbbek hazánkban. Zárójeles megjegyzés: itt volt az ideje!

Szalontüdő reloaded: isteni!

Mialatt odafent, az átriumos csarnokban zajlott a verseny, az alagsorban, a sörözőben a bátrabb - vagy inkább éhesebb? - és kíváncsibb vendégek a nyálcsorgatás után átadhatták magukat a kóstolás igazi élvezetének. Ráadásul mindezt nagyon pénztárcabarát módon tehettük: a szervezők szinte jelképes, 300 Ft-os árat kértek egy-egy kóstolójegyért, és a borfesztiválokon sajnos bevetté vált szokástól eltérően - amikor egy-egy jobb termelő 3-4 jegyet is elkér egyetlen pohár kóstolóért - itt egy az egyben ment a jegy kontra étel vagy ital barter. Bravó, így kell ezt, reméljük, mások is figyeltek! A teljesség igénye nélkül, íme, a kóstolásra kínált, hagyományosan magyar, ám újraértelmezett, zónaméretű fogások: körömpörkölt, lencsefőzelék sült kolbásszal, szalontüdő saját mártásával és hollandival, kacsanyelvkocsonya, rántott pacal krumplisalátával és remuládmártással, barackos-mákos macaron, mogyorókrém kávés-csokis spagettivel. Ínycsiklandó, ugye? Különítményünk önfeláldozó módon mindent bevetett, hogy végigkóstolja a sort, és talán egy-két kivétellel sikerült is - és nem csalódtunk! Személyes kedvenceinkké az omlós, igazi ízorgiát felvonultató, barackos-mákos macaron, az isteni, a gyerekkor ízeit felidéző szalontüdő és a formabontóan avantgárd pacalbatyuk váltak.

Merre tovább?

Miközben falatoztunk, módunkban állt pár szót váltani a szervezőbizottság egyik tagjával, Pollok Lászlóval, aki egy ideje már a hazai éttermi világ egyik ismert, az újító szándékot bátran felvállaló alakjának számít. Tőle tudjuk, hogy amilyen fontos és örömteli egy ilyen rendezvény - a maga, sajnos jellegzetesen magyar skrupulusaival együtt -, annyira szükséges lenne, hogy a szakmai berkeken és az elvetemült gasztrofaneken kívül minél szélesebb rétegekhez és minél gyorsabban eljusson az üzenet: a magyar konyha megérett a megújításra, és közös érdekünk, hogy ez be is következzen. Ehhez például az kellene, hogy hasonló rendezvények ne csak egy épület zárt falai között legyenek, hanem - például roadshow jelleggel - a szabadban, évente akár többször is, ezzel próbálva formálni a közízlést. A következő lépés persze az lenne, hogy az emberek, ha megtehetik, minél többet járjanak étterembe, ott minél többféle ételt kóstoljanak, hogy ennek hatására formálódjon bennük a kulturált gasztronómia iránti igény. Mert ez, sajnos, még nem általános. Pedig végső soron mindannyiunkra igaz a mondás: azok vagyunk, amit megeszünk. És ha valaki 70-80 évesen is szeretne egészséges, derűs életet élni - mert miért is ne? -, annak egyáltalán nem mindegy, mi kerül az asztalra.

Abból, amit a Hagyomány és Evolúció döntőjén láttunk, a Ringier gasztrokülönítményének tagjai előtt biztató jövőkép rajzolódott ki. Biztató, mert hagyományos, tulajdonképpen bárki számára elérhető alapanyagokból készített, laktató, gusztusos és a mai, egészségtudatos világban is vállalható ételek kerültek ki a szakácsok keze alól - nem is beszélve az esztétikai élményről, amit egy-egy fogás jelentett. Ahogy a végén, az eredményhirdetés előtt a zsűri egyik neves, francia tagja megjegyezte: a korábbi évekhez képest a fejlődés jelentős és meglehetősen örömteli. Ám az út hosszú, úgyhogy még jó néhány lépésre szükség lesz. Minél többen csatlakozunk, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy egymásba kapaszkodva, egymás tudását fejlesztve, segítve hamarabb célt érünk. Úgy legyen!

Plusz multikulti, gasztromediális élvezethez juthatsz, ha a cikk olvasása után meghallgatod a Pannonia Allstars Ska Orchestra Hungarian Dish című számát. Nem bánod meg!