Étel, ital, kiállítás egy helyen

- Egy ház hangulatát és lelkét meghatározzák azok az emberek, akik odajárnak - magyarázza Pascal Leeman, miközben a képzőművészeti kiállításnak otthont adó színes terembe kalauzol. - Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy az ételkülönlegességek és a finom borok mellé a hozzánk betérőknek szellemi táplálékkal is szolgáljunk.
A koncertek, a filmvetítések és a felolvasóestek hallatán azonnal érthetővé válik, mit keres egy étteremben könyvtár, szalon, valamint télikert.
- Minden termet más-más stílusban rendeztünk be, hiszen az idelátogatók pillanatnyi lelkiállapotától függ, melyik helyiségben érzik jól magukat - mondja a vendéglős.
Pascal és Anne friss diplomával a zsebében döntött úgy, a főiskolán tanultakat néhány évig külföldön kamatoztatja: mindketten dolgoznak, és közben világot látnak. De legalábbis Közép- és Kelet-Európát. A keleti blokkban zajló változásokat ugyanis kezdettől fogva érdeklődve figyelték.
- Élelmiszer-ipari szakos hallgatóként jóval többet tudtunk Magyarországról, mint az átlag francia - meséli Pascal. - Tanultunk a tervgazdálkodásról. A Szovjetunióba irányuló magyar élelmiszerexportnak nyugaton is híre ment. Kíváncsiak voltunk, hogyan működik egy szocialista ország, a saját szemünkkel akartuk látni, mi zajlik a vasfüggöny mögött... Amikor idejöttünk, a köszönésen kívül egy szót sem tudtunk magyarul. Egyszerű munkásként kezdtem egy konzervgyárban - ott legalább nem kellett sokat beszélni.
- Én pedig egy mezőgazdasági komplexumban helyezkedtem el - kapcsolódik a beszélgetésbe Anne, a feleség. - Gazdasági elemzéseket készítettem.
Egy baráti meghívásnak eleget téve jártak először Tokaj-Hegyalján, ahol a későbbiekben Pascal egy francia érdekeltségű borászati cég ügyvezetőjeként tevékenykedett.
- Néhány év elteltével Anne-nel úgy éreztük, itt az ideje, hogy magunknak dolgozzunk. Elképzelésünk természetesen már volt arról, mit szeretnénk megvalósítani. Itt maradtunk, mert szeretjük az alkotó embereket, és ezen a vidéken szerencsére lépten-nyomon beléjük botlunk. Éreztük, valami elindult, és úgy döntöttünk, részt veszünk benne. Méghozzá oly módon, hogy a kultúrát valamilyen formában összekapcsoljuk az édes szőlőből készült itallal. Hiszen a tokaji borvidéknek komoly múltja van, amelyre építeni lehet - és kell is.

Anne és Pascal itt lelt otthonra

- Városoktól távol eső, nyugodt helyet kerestünk - meséli Anne, miért esett a választásuk a csendes kis falura. - Ez az épület valójában romos ház volt, amikor hét évvel ezelőtt megvásároltuk. Alaposan fel kellett újítanunk.
- Az étterem volt az apropó - ismeri el Pascal. - Egyfajta kompromisszum, hiszen valamiből meg kell élni. Ugyanakkor a kultúra közvetítését tekintettük elsődleges célunknak. Aztán az élet úgy hozta, hogy mára a vendéglátás a fő profilunk: a vállalkozás szíve és motorja.
Férj és feleség otthonosan mozog a konyhában. Pascal a séf, a recepteket is ő találja ki. Anne a desszerteket készíti. Több mint húsz bortermelővel állnak kapcsolatban, így a borlapjuk gyakran változik. A nemes nedűkre és a kultúrára (is) szomjazó törzsközönség legnagyobb örömére.
- A koncerteken az emberek zenehallgatás közben kellemesen borozgathatnak - mondja Pascal, - a fellépés után pedig beszélgethetnek a művészekkel.
- Régen arról álmodoztunk, egyszer majd előadásokat rendezünk a saját kertünkben - árulja el Anne. - Elképzeltük, hogy rendszeresen járnak hozzánk az alkotók: zenélnek vagy könyvet olvasnak. Az álmunk valóra vált.
- Időnként Franciaországba is hazalátogatunk - teszi hozzá Pascal - , de a haza nekem itt van, ahol élek. A házamban, ahová annak idején letettem a bőröndömet. És persze az étteremben, ahová mindennap dolgozni járok. Hiszen mindannyian ahhoz kötődünk a legerősebben, amit mi magunk hoztunk létre. Boldog vagyok, mert tudom, hogy ezek a tárgyak, a színek, minden, ami itt van és ami itt zajlik - ezek mi vagyunk.