Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány olyan nagybetűs Tanárral hozott össze bennünket a sors, akik szakmai szempontból és emberileg is megfelelnek az elvárásainknak. Az esetek többségében az egyik oldal hibádzik: vagy remek szaktanárok, de nehéz emberek, vagy emberileg kiválóak, csak okítaniuk nem volna szabad... A Holt Költők Társasága című film Mr. Keatingjéhez hasonló „kaliberű" pedagógusok a valóságban talán nem is léteznek. Cikkünkből azonban kiderül, hogy a közelünkben is találni hozzá foghatót.

Borosné Jakab Edit elhivatottsága mellett közvetlen, nyitott személyiségének köszönheti, hogy egykori tanítványai közül ma jó néhányan a baráti köréhez tartoznak.

Tanár akkor is, amikor olvas vagy éppen színházban ül

Huszonnégy évvel ezelőtt a fővárosi Szent István Gimnáziumban komoly kihívás várt rá. A tanári kar legfiatalabb tagjaként az egyik legerősebb reáltagozatos középiskolában kellett elfogadtatnia a magyar nyelv és irodalom fontosságát a többségében matematika-fizika szakos osztályokkal.

- Tanár abból lesz, aki jól érzi magát az iskolában - szögezi le Edit rögtön az elején. - Nálam ez úgy kezdődött, hogy kiváló és meghatározó tanáregyéniségekkel hozott össze a sors. Például a gimnáziumi osztályfőnökömmel, aki magyar-történelem szakos tanárként filmklubot, versmondó kört és színházat szervezett nekünk. Mindazt, amire egy diáknak ebben a korban szüksége van. Amikor az „Istvánba" kerültem, úgy gondoltam, ebben a kicsit konzervatív, hagyományos értékrendű iskolában az én szerepem az, hogy kreatív elfoglaltságot találjak a tanulóknak. Drámavetélkedőt, filmklubot, újságíró kört.

Edit néhány tanítványával a mai napig tartja a kapcsolatot

 Oktatási programok ide, pedagógiai módszerek oda, magyartanárként Edit számára kezdettől fogva az volt a fontos, hogyan kedveltetheti meg leginkább az olvasás és írás művészetét a gyerekekkel. Mondván, az irodalom a legfőbb személyiségfejlesztő tárgy, ahol nem a tananyagnak kell a középpontban állni, hanem a diáknak.

- Az óráin azt szerettem a legjobban, hogy mindig „együtt gondolkodtunk" - nosztalgiázik Lovász Andrea. - Közösen elemeztük a verseket, boncolgattuk a szövegeket, és próbáltuk megfejteni, vajon miért érdekesek számunkra.

- A gyerekek gyakran kérdezik, nem unom-e, hogy minden évben ugyanazt a tananyagot adom le - veszi vissza a szót a tanárnő. - Ilyenkor azt felelem nekik: még soha az életben nem adtam ugyanúgy át ugyanazt az anyagot. Az adott osztályban, az adott tanulóknak, az adott pillanatban kell olyasmit mondani, amire odafigyelnek.

- Emlékszem olyan irodalomórára, amikor párhuzamosan írásvetítőztünk és néztük a könyvet, miközben Edit magyarázott, valaki pedig kiselőadást tartott - idézi fel Andi a sűrű menetrendet, aztán egymásra néznek, és mindketten hangos nevetésben törnek ki. - Folyt a munka, időnk sem volt lazsálni. Viszont megtanultunk gondolkodni... Edit személyisége és a diákokhoz való hozzáállása nagy szerepet játszott abban, hogy én is pedagógus lettem. Mindig tisztában volt azzal, milyen értéket képvisel, és mit akar átadni a tanítványainak. Ebben a mai napig nagyon következetes.

- A tanár a saját személyiségével dolgozik, és - a tévhittel ellentétben - nem csak napi öt-hat órában - mondja Edit. - Tanár vagyok azután is, hogy kijövök az óráról, és akkor is, amikor olvasok, vagy éppen színházban ülök. Mert közben egyfolytában azon jár az agyam, miként fordítsam le az élményeimet a diákok nyelvére, és hogyan „vigyem be" másnap az osztályba.

- Sokáig építészmérnöknek készültem, mígnem rájöttem, a magyar jobban érdekel, mint a matek és a fizika - kapcsolódik a beszélgetésbe Csurgai-Horváth Dorottya, aki negyedéves tanítóképzősként néha ma is meglátogatja egykori iskoláját. - Szerettem az Istvánba járni, mert nagyon jó pedagógusaim voltak, de egyikükkel sem tartom olyan szorosan a kapcsolatot, mint Edittel.

- Az egykori tanítványok közül ma többen a baráti körömhöz tartoznak - újságolja a tanárnő. - Minden osztályból van három-négy gyerek, akikkel megmarad a kapcsolat. Jó érzés, hogy tudok róluk, és figyelemmel kísérhetem az életüket.

- Nem járunk össze rendszeresen, de nem is ez számít - magyarázza Andi. - Van olyan időszak, amikor hetente találkozunk, máskor egy évig nem látjuk egymást. Aztán Edit egyszer csak felhív, és megkérdezi, van-e kedvem színházba menni... És tizenhat éve minden alkalommal ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

- Sokat jelentenek nekem ezek a barátságok - mosolyodik el Edit, miközben Andira és Dorkára néz. - Mert az ember néha bizony elveszíti az erejét és a hitét abban, hogy „én ezt tényleg jól csinálom". Ilyenkor jól jönnek a régi tanítványok, a követőim, akikre elég, ha ránézek - és máris nyilvánvalóvá válik számomra, mi tart ezen a pályán immár huszonhét éve.

Ha kérdésed van a téma kapcsán, fordulj szakértőnkhöz, Wéber Katalin pszichológushoz!