A világon idáig egyedülálló kezdeményezés ötletgazdája, Szalai Márta osztályvezető főnővérként dolgozik az egyik neves hazai intézmény onkológiáján. A mindig mosolygós főnővér hét évvel ezelőtt egy étteremben - a vacsorát kísérő táncbemutató láttán - szeretett bele a hastáncba. Olyannyira, hogy a következő nap délelőttjén addig lógott a telefonon, mígnem megtalálta a számára megfelelő tanárnőt. Délután pedig izgatottan indult az első órára.

Szalai Márta (Fotó: Velledits Éva)

Attól kezdve hetente kétszer a tanfolyamon hódolt új szenvedélyének, emellett otthon naponta szorgalmasan gyakorolt. - A tánc hatására testileg és lelkileg is átformálódtam - meséli. - Elfogadtam a testemet, felfedeztem, hogy jól áll nekem ez a mozgás, és boldog voltam, mert szépnek éreztem magam.

Másoknak is segíteni akart

A munkahelyén mindeközben naponta találkozott olyan nőkkel, akiknek megrendült a szépségükbe, nőiességükbe vetett hitük. Daganatos betegségben szenvedő - nőgyógyászati vagy emlőműtét előtt álló, illetve az operáció után lábadozó - asszonyokkal, akik a beavatkozások és a kezelés okozta fizikai kínok mellett komoly lelki problémákkal is küszködtek. - Nyíltan és őszintén beszéltek fájdalmukról - meséli Márta. - Legféltettebb titkaikat osztották meg velem. Elmesélték, hogyan ment tönkre a szexuális életük és a párkapcsolatuk a műtét után. Panaszkodtak: úgy érzik, a társadalom sem fogadja el őket.

Ekkor arra gondoltam, ha nekem a hastánc ilyen sokat segített, miért ne próbálhatnák ki ők is? Hiszen éppen a nőiségük az, ami mínuszban volt, én pedig szerettem volna nekik valami pluszt adni - hogy a mérleg nyelve helyrebillenjen.

- Az első foglalkozás reggelén az íróasztalomat beterítő virágtenger láttán tudatosult bennem: nőnap van - idézi fel Márta a sorsszerűnek vélt dátumot.

- Korábban is szerettem volna hastáncolni, de nem volt rá lehetőségem - meséli Inczéné Piroska. - Amikor megbetegedtem, sokfelé érdeklődtem, de mindenhol azt mondták, rákbetegeknek nem létezik táncterápia. Pár hétre rá megtudtam, hogy mégis létezik, azóta járok ide. Vidékről jövök, csak a tánc miatt vonatozom, de megéri, mert minden héten feltöltődöm fizikailag és lelkileg is.

- Eleinte mindenki garbóban és nadrágban táncolt - meséli Márta. - Aztán, ahogy fokozatosan levetkőzték a gátlásaikat, a ruházatuk is megváltozott. Két hónap elteltével megjelent az első szoknya, miközben a korábban jó mélyen betűrt pulóverek egyre feljebb csúsztak. Már nem is volt érdekes, hogy ott van az a vágás... Kortól függetlenül mindenki nekivetkőzött, és csilingelt jobbra-balra. Nyáron megdöbbentem: belenéztem a tükörbe, és mindenkin rózsaszín cucc volt. Rájöttek, nincs ki előtt, és nincs miért szégyellniük magukat.

Az órán elfelejtik a fájdalmakat

- Alapítótagként csatlakoztam a csapathoz - magyarázza Erzsi. - Azért nem vállalom az arcomat és a nevemet, mert attól félek, a társadalom még mindig halálos kórnak tartja a mellrákot. Egyfajta megbélyegzésként vetül az emberre, ha a betegsége nyilvánosságra kerül. Nálam a szűk családon kívül senki nem tudott róla. Szerencsére itt az órán sem ez a fő téma. Ebben a klubban alapvetően az életörömöt, a boldogság forrásait keressük. Amióta ide járok - több mint másfél éve - külföldi üzleti partnereim többször megkérdezték, mi történt velem, mert sugárzom, és mintha kicseréltek volna. Tény és való, az utóbbi időben nőiesebben öltözködöm.

Márta elárulja: legnagyobb meglepetésére és örömére a hastáncterápia ötletét annak idején orvos kollégái is rendkívül pozitívan fogadták. Az igazi sikerélményt mégsem ez jelenti számára.

- Becsukom az ajtót, elindul a zene, itt áll ez a sok ember, és én kimondhatatlanul boldog vagyok - említi a legfelemelőbb pillanatokat. - Érzem, valami fontosat teszek. Ezt minden egyes alkalommal megélem.

Sikerélmény az is, ha valaki kemoterápiás kezelés után jön be hozzám a terembe, és elfelejt hányni. Volt, aki szó szerint beesett az ajtón, olyan rosszul volt, de eljött, és a gangról nézte végig az órát, csak, hogy itt legyen velünk. Azt szoktam mondani mindenkinek: a problémákat, a bajokat illetően az időt visszaforgatni nem tudom - viszont itt másfél órára megállíthatjuk.