Történetük 1998-ban kezdődött, amikor Andi az ország egyik legnagyobb könyvkiadójában dolgozott műszaki szerkesztőként. A sors úgy hozta, a Péter által leadott kéziratnak ő lett a gazdája.
- Tetszett, hogy komolyan veszi a munkáját, és kőkeményen betartja, illetve betartatja a határidőket - magyarázza Péter. - Segédlelkészként akkor már tudtam: fél éven belül az evangélikus egyház hivatalos lap- és könyvkiadójának vezetője leszek. Mivel az itteni stábban nem volt műszaki szerkesztő, mindenképpen kellett valaki, aki kézben tartja a szakmai feladatokat. Ekkor kérdeztem meg Andit, van-e kedve csatlakozni egy megújuló könyvkiadó csapatához.

Andi és Péter - fiatal munkatársakként - együtt küzdöttek az elismerésért

2001 januárjában együtt kezdtek jelenlegi munkahelyükön. A kiadó nyugdíjba vonult korábbi vezetője azonban nemcsak egy régi struktúrát hagyott maga után, hanem az összes munkatársat is, akiknek többsége kétkedve fogadta az új elképzelésekkel érkező ifjú főnököt és munkatársnőjét. A kollégák két táborra szakadtak, és a Péteréket támogatók létszámban alulmaradtak.
- Egymásra voltunk utalva, ezért össze kellett tartanunk - emlékszik vissza Andi.
- Nem szerettek bennünket, pedig akkor még szó sem volt köztünk barátságról - folytatja Péter. - Ugyanakkor mindketten éreztük, az idő nekünk dolgozik, és igazunk lett. Mára nemcsak megfiatalodott és megháromszorozódott a gárda, hanem a kedélyek is rég megnyugodtak.

Krízisek és tisztelet
Azt, hogy a kettejük közötti kollegiális viszony mikor alakult barátsággá, nehezen tudják konkrét eseményhez kötni.
- Azt gondolom, kellettek hozzá bizonyos krízisek - vélekedik Péter. - Például amikor hat év elteltével lejárt a megbízatásom, újból megpályáztam a kiadó vezetői posztját. Elég kemény választási időszak következett, ami nagyon megviselt. Akkortájt kezdtünk el igazán hosszan és mélyen beszélgetni. Hitbeli kérdésekről, családról, sok mindenről - idézi fel barátságuk kezdetét, majd rögtön hozzáteszi, kolléganője soha nem élt vissza a barátságával.
- A mai napig írok neki egy SMS-t, ha valami miatt később érek be - erősíti meg Andi az elmondottakat. - Azt is időben jelzem, ha szabadságot szeretnék kivenni. Megadom Péternek a maximális tiszteletet.
- Vezetőként nekem is meg lenne a lehetőségem arra, hogy visszaéljek ezzel a szituációval - jegyzi meg felettese. - Hiszen tudom, van, amit az ember a munkahelyéért vagy a főnökéért már nem feltétlenül tesz meg, ám adott esetben a barátjáért igen. Az efféle érzelmi zsarolás azonban távol áll tőlem.
Amikor esetleges munkahelyi konfliktusaikról érdeklődöm, mosolyogva néznek egymásra.
- Kifejezetten rendszerető vagyok - árulja el Andi. - Mindent felírok, így a legritkább esetben fordul elő, hogy valamit elfelejtek.
- Andi ritkán hibázik, ám ha mégis, akkor ugyanúgy tudtára adom, mi az, ami nem tetszik, mint a többi munkatársamnak, anélkül, hogy a lelkükbe gázolnék, vagy retorziókat alkalmaznék - mondja Péter. - Andival azonban általában valahogy elvicceljük az ilyen helyzeteket, de úgy, hogy közben mindketten komolyan vesszük a poénokat. Főnökként egyébként soha nem tettem több gesztust Andi felé, mint a többi beosztottam irányába. És a munkájával sem azért vagyok elégedett, mert a barátom.
- Itt bent próbáljuk visszafogottan kezelni a kapcsolatunkat - veszi vissza a szót munkatársnője. - Péternek amúgy is minden perce be van osztva. Általában ebédidőben kerítünk időt egy kis beszélgetésre.
- Anno amikor a kiadón belül még létezett a két tábor, az ellenlábasok folyamatosan „Andikázták" a háta mögött - meséli Péter. - Úgy kezelték, hogy ő a szent és sérthetetlen: a főnök kedvence. Most, hogy a csapat összerázódott, a barátságunk senki szemében nem szálka többé.

Ha kérdésed van, tedd fel HR-tanácsadó szakértőnknek, Révész Renáta Liliánának!